Sodi és Zseton boldogan élik mindennapjaikat együtt. Az én legnagyobb örömömre.

Viszont az én riporteri munkám, hogy az ő életüket tolmácsolhassam, néha kicsit kusza, és leterhelt, így nem mindig jut elég idő a megfelelő híradásra...

Ezért a lelkes olvasóim elnézést kérem, de hetente egyszer biztosan jelentkezem, ezt ígérem! :)

Na, és hát, hadd ne mondjam, nem csak nektek kell néha nélkülöznötök, hanem nekik is. 
Éppen ezért, ha végre elkapnak, akkor biztosan nem engednek el egy darabig. És hát ennek megvannak a maguk különböző vicces formái. Hajnalban az ágyban rohamoznak meg, nyilván azért, mert ott egy helyben vagyok, és nem mozdulok el. Bár mostanában már kidolgozták azt a technikát is, hogy menet közben hogyan lehet megrohanni engem. Sodi lendületből ugrik a vállamra, Zseton pedig erőből és körömből húzza fel magát rajtam, hadd ne mondjam, mennyire szívet, de főleg vádlit melengető érzés...

Így ha ritkán is, de ha ülve találnak, mint például a blog írása közben, vagy mikor fotókat dolgozok ki éjjel, akkor az ölembe telepszenek.
De úgy tűnik, hiánygazdaság van... mert ha elmegyek pisilni, már az kiváltja belőlük az ölembe telepedés azonnali reakcióját.

Nem tudok olyan gyors lenni, hogy ne ...